VIII.

A következő csönd tovább tartott, mint minden előző. Annyi különböző pszichológiai tényező tevődött benne össze, hogy egy filozófiai szakszótárt meg lehetett volna tölteni velük, s összefonódott hatásaik valami robbanó, de azért tehetetlen állapotféleséget hoztak létre, miközben egy leejtett gombostű csengése úgy hangzott volna mint vasgerenda nekicsapódása egy rakat cimbalomnak.

Az Angyal cigarettája végére ért. Nyugodtan elnyomta a falon. Néhány percig legalább is ő volt az egyetlen ember a szobában, aki immunis maradt a kővé változtató földrengés hatásával szemben, ami behálózta a termet. Más kérdés, hogy vajon az ősi és szakállat eresztett blöfföt ugyanilyen szemrebbenés nélkül felépített módon lehet-e a hibátlan befejezésig eljuttatni. De ő megtette a magáét, és senki ember fia nem tudott volna többet tenni. Ha mást nem is ért el, de legalább gondolkozóba ejtette az ellenfeleit. Ha átengedte volna őket rögtöni és természetes érzéseiknek, mikor őt itt találták a szobában, mostanra már valószínűleg csak egy név lenne a kriminológia történetében – ami ugyan még bekövetkezhet, de most már jelentősen több meggondolással. És az Angyal tudta, hogy mikor a gazemberek óvatosak lesznek, ahelyett, hogy egyszerűen meghúznák a ravaszt és csak utána tennének fel kérdéseket – ahogy a tiszta ész kritikája kívánná –, akkor érkezett el az ideje, hogy értelmes ember kibúvó után nézzen. S ha most Simon Templar bármit is kívánt, hát az kibúvó volt. Ezt lusta mosollyal, de megfeszített idegekkel és izmokkal várta, mint a távfutó a startot jelző indítólövést.

Perez szólalt meg újra a mély csönd után, gyors, pattogó spanyol szavakkal.

– A lakásán levő barátaira gondol.

– Hányan vannak ott? – kérdezte Quintana ugyanazon a nyelven.

– Egy lány és egy szolga. Csak ők élnek ott – kérdezősködtem. Senki más nem járt ott ma, csak Graham.

Quintana az Angyalra pillantott, aki oly könnyen értett meg minden szót, mintha angolul mondták volna, de azért összeráncolt homlokkal tekintett vissza rájuk, mint aki gondolkozni próbál, de nem sikerül.

– Biztos, hogy nincs benne csapda? – kérdezte Quintana.

– Lehetetlen. Inglestontól hallottam Grahamról; és ő nem az az ember, aki az Angyal segítőtársa lehetne. Egészen az Angyal lakásáig követtem ma reggel. Fernandez pedig, amikor visszamentek Inglestonhoz. Fernandez és Nayder azóta is figyelik őket, telefonjavító munkásoknak öltözve.

– És az előbbi telefonhívás…

– Fernandez volt, aki megkérdezte, meddig kell még ottmaradniuk. Azonkívül egy felismerhetetlenségig álcázott öregúrra is gyanakodott, akit a szomszéd lakásból vittek ki, s úgy gondolja, hogy talán az Angyal segítőtársa lehetett. Szerintem maga az Angyal volt.

– Senki más nem jött ki arra?

– Nem.

Quintana elgondolkozva nézett az Angyalra és balkezével a revolvere csövét simogatta.

– Meg kell bocsátania, hogy nem beszélünk angolul, Mr. Templar – mondta végre. Persze könnyebb az anyanyelvünkön érintkeznünk. Csak azt beszéltem meg, mit tehetünk. Perez őrnagy biztosított engem, hogy az ön kezében vagyunk.

Az Angyal, aki tudta, hogy Perez őrnagy semmi ilyesmit nem mondott, széles és könnyed mosollyal válaszolt.

– Ezt szerettem volna magam is tudomásukra hozni – mondta, és a pulzusa kissé gyorsabban kezdett verni.

– Ha átjön a szomszéd szobába – kérte Luis Quintana –, akkor könnyen elintézhetjük ezt a kérdést, mint úriemberek egymás között.

Urivetzky homloka hitetlenkedve elsötétült, és hirtelen megmozdult.

– Bolondok! – morogta. – Hát hagyják, hogy ez az ember…

– Ugyan – fordult feléje Quintana –, engedje, hogy a saját módszerem szerint intézzem el az ügyet. Nem vagyunk gonosztevők…

Ahogy megfordult, az Angyal csak arcélét látta, és tudta, hogy az Urivetzky felé fordult profilja kacsintott egyet. Urivetzky mérges vonásai lassan kifürkészhetetlenné módosultak.

– Talán igaza van – mondta Urivetzky vállat vonva –, de ez nem az én módszerem.

– Néha szükség van rá – felelte Quintana, és Perezre nézett. – Beleegyezik, őrnagy?

A spanyol forradalmár, tekintetét még mindig az Angyalra szegezve, fontolgató és felelősségteljes arckifejezést öltött.

– Természetesen.

Quintana meghajolt.

– Parancsoljon, Mr. Templar.

Simon ellódult a kandallótól, és az összekötő ajtóhoz ment. Quintana félreállt, hogy előreengedje, aztán rögtön követte a dolgozószobába. Urivetzky utánament, és Perez fejezte be a menetet, becsukva maga mögött az ajtót. Mintha igazgatósági ülésre gyűlnének a tagok – állatsereglet vonulna a bárkába.

Senki, aki az Angyalt figyelte, mi módon telepedik le kényelmesen a karosszékbe, nem képzelte volna, hogy aggodalom van a lelkében. De e mögött az egyetlen pajzs mögött hidegen latolgatta és várta, honnan jön a legközelebbi támadás.

Mert tudta, hogy valami lesz. Nagyszerűen blöffölt, de érezte, hogy a helyzetnek azért nem lett ura. Regényeket kivéve, ilyen dolog nem történhetnek. A Quintana, Perez és Urivetzky-féle emberek nem hagyják azonnal abba a küzdelmet, ha akadály áll az útjukba. És a mód, ahogy hirtelen megadták magukat, elég volt ahhoz, hogy tudja: a következőkben minden szellemi és testi képességére szüksége lesz, ha meg akarja előzni őket a hadmozdulatok terén.

Nyugodt kedvességgel kinyújtotta a kezét Perez irányába.

– Visszakaphatnám most már a cigarettatárcámat? Vagy valakinek születésnapi ajándékul akarja adni?

– Dehogy – mondta Quintana. – Adja vissza neki, Perez.

Simon átvette a tárcát és a megkönnyebbülés érzésével nyitotta ki. Ámbár kevés volt, ez is számított.

– És most – jegyezte meg a füstfelhő mögül –, mi van a negyvenezerrel?

– Ezt elég hamar elintézhetjük.

Quintana leült a székbe az íróasztal mögött. Hátradőlt és a kezében forgatta a revolvert, mintha az megszűnt volna többé használható fegyver lenni; de Simon tudta, hogy hamarabb tudná működésbe hozni, mint ő a kettőjük közti távolságot legyőzni.

– Mr. Templar, ön merész ember. Meg kell jegyeznem, hogy e pillanatban a spanyol forradalmárok reprezentánsának a székhelyén van. Ha itt lelőném, nem fedeznék fel, és kétlem, hogy valami bántódás érjen engem emiatt.

– Kivéve néhány dolgot, amiről beszéltem – mormolta az Angyal.

A másik bólintott.

– Igen, ez kellemetlen lenne. De nem végzetes. S ezt is csak azért említem, hogy elismerjem a bátorságát. És még más okból is. Már most vagy megöljük önt, vagy megfizetjük a negyvenezer fontot. De ezt csak akkor tehetjük, ha az ön részéről is biztosítékot kapunk, hogy megtartják az egyezséget.

– És mi lenne biztosíték?

– Igen egyszerű. Mi mind hallottunk önről, és tudjuk, hogy állja a szavát. Feltételezem, hogy társai ugyanilyenek. Nos, diplomata körökben ha ilyen eset felmerül, amint néha tényleg megtörténik, szokásos, hogy a megegyezést ünnepélyes írott formában megerősítse. Ezért kérni fogom ennek megtartását nemcsak az ön, de a bizalmába avatott többi társától is. Jöjjenek el személyesen, és írják alá az okmányt a jelenlétemben.

Az Angyal igen kicsit megmozdult.

– Mikor?

– Szeretném még ma éjszaka.

– És a pénz?

– Öné lesz, mihelyt az egyezséget aláírták. – Quintana befejezte a játékot a revolverrel, ami így kényelmesen, de szilárdan állt az Angyal melle irányában. – Ajánlanám, hogy most azonnal telefonáljon nekik, mert hiszen a kikötött idő nemsokára lejár. Csak annyit mondjon nekik, hogy rögtön ide kell jönniük. Feltéve, hogy nem történik semmi… az egészet fél óra alatt el lehet intézni.

Az Angyal hosszú lélegzete beszívta a füstöt. Tehát ez a hadmozdulat. Jó volt tudni, még ha a tudat nem is könnyítette a dolgot.

Minden zavar nélkül mondta:

– Honnan tudjam, hogy tényleg itt van a készpénz?

Quintana kissé megvető és feddő tekintettel nézett rá, aztán felállt az asztal mellől, a széfhez ment és kinyitotta. Súlyos és gumiszalaggal átkötött bankjegycsomaggal tért vissza, és ahogy ismét leült, maga elé dobta az itatósra.

– Itt van. Mihelyt elintéztük a formaságokat, magával viheti. És saját érdekében kívánja, hogy minél gyorsabban intézhessük el. Erről nem vitatkozhatunk. Vagy elfogadja ajánlatomat, vagy agyonlőjük, mielőtt még a barátai érintkezhetnek a Scotland Yarddal. Ez esetben a nekünk szerzett kellemetlenség már nem fog használni önnek. Válasszon!

Könnyed diplomata modorban kitárta karját, megköszörülte torkát és kecsesen az asztalon álló porcelánszoborra köpött.

Az Angyal kioltotta a cigarettavéget a hamutálcában.

Végtelen nyugalom szállta meg az előbbi idegfeszültséggel szemben. Most, hogy kérdéseire választ kapott, minden kisimult és egyszerűvé vált; a feszültségnek nem volt többé helye. A blöff, – részben érvényesült. De Quintana válasza is tökéletes és megtámadhatatlan volt. Simon tudta, hogy az egész hazugság, és Quintana nem tartja meg az ígéretét, hogy eszébe sem jutott átadni a pénzt, s ha telefonál a többinek, hogy jöjjenek el és írjanak alá egy meseszerű szerződést, akkor csak ugyanabba a csapdába jutnának, mint ő. De éppolyan jól tudta azt is, hogy ha visszautasítja a feltételeket, könyörtelenül lelövik – s Quintanának sem esnék bántódása – nagyon. Azt remélték, hogy mint a legzöldebb zöldfülű belemászik ebbe a csapdába; viszont visszakozni és azt felelni, hogy a dadájától szebb gyermekmeséket hallott valaha, csak a saját temetését készítené elő.

– Örülhet, hogy ilyen könnyen szabadul – mondta Urivetzky.

– A feltételek könnyűek – folytatta Perez.

Simon egyikről a másikra nézett. Éppoly gyorsan fogták fel Quintana stratégiáját, mint saját maga, és most az érdeklődéstől izgatottan hajoltak előre, hogy lássák, mi történik. És az Angyal tudta: ebben az esetben könnyen pergő nyelve sem segítene már többet, – mikor az életét csak azzal a felelettel menthetné meg, amit várnak tőle. Vajon meddig hosszabbítaná így meg az életét, már más kérdés, de a föltett vagy-vagy rögtönös és kikerülhetetlen válaszra várt. Ezt mint könyv lapjairól lehetett leolvasni Urivetzky keskeny fejének üres szeméből és Perez kegyetlenül vad tekintetéből.

Az Angyal mosolygott.

– Jó! – egyezett bele vidáman. – Benne vagyok!

Mintha fizikai nyomás alól szabadult volna fel a szoba. A többi szinte észrevehetetlenül felengedett, és a levegő is megvilágosodni látszott, bár a keselyűkarmok még mindig a préda felé nyúltak.

Quintana kinyitotta az íróasztal egyik fiókját, és kivette a telefont.

– Ez külön vonal, amit nem lehet kihallgatni és lenyomozni – mondta. – Csak azért mondom, ha nem akarná megtartani az ígéretét.

– Miért ne? – kérdezte Simon ártatlanul. – Arra a pénzre nagy szükségem van.

– Csak figyelmeztetem. Ha beszélgetés közben olyasmit mondana, ami gyanúra adna okot, hogy el akarja árulni a megegyezésünket, akkor azonnal megöljük. Ha nem akar kijátszani bennünket, figyelmeztetés nem árthat.

Áttolta a készüléket az asztalon, és Simon felvette.

Habozás nélkül tárcsázni kezdte Claud Eustace Teal főfelügyelő titkos számát.